3910 gramm, 57 cm, 2016. november 23, 17:30. Ezek a száraz adatok, nehéz belekezdeni a sztoriba.

Szóval ott tartottunk, hogy egyeztettem a szülésznővel, hogy igyam meg délután 2-kor a bábakoktélt, hátha este fél nyolckor nem a ballont kell majd feltenni, hanem a gyereket ölelhetem. Este izgatottan hívott is, hogy na? sikerült? Én meg mondtam neki, hogy megittam a pálinka, ricinusolaj és egy aldis smoothie keverékét és iszonyatosan részeg lettem tőle, el is aludtam, majd fejfájással és farkaséhesen ébredtem. Ennyit a Száraz Novemberről. Ezen mindenki jót nevet, 20 év másnaposság után nemcsak a terhességi rosszullét került el, de a ricinusolaj is hatástalan maradt, nemhogy fájásokat nem csinált, de még hasmenést sem.

Úgyhogy este fél nyolckor becuccoltunk a Róbertbe: csináltak egy ctg-t, ami teljesen rendben volt, majd jött az orvosom, és feltette a ballont. Mondta, hogy újabb egy ujjnyit nyíltam, ebből még bármi lehet akár ma éjjel is, de a ballon felhelyezése iszonyatosan szar érzés volt, viszont ennek hatására távozott, ha nem is önszántából a gusztustalan nyákdugó. Csináltak egy kontroll ctg-t, ami tökéletesen tükrözte a ballonos zaklatottságomat, dörömbölt bent a gyerek ezerrel, hogy ez meg mègis mi volt. Az orvos elköszönt, az éjszakás szülésznő meg mondta, hogy szóljak, ha beindultak a fájások. Roland hazament, én meg megkaptam a szobámat, ahol a következő négy éjszakát töltöttem. Egész sokat tudtam aludni, nagyon sokat izzadtam, de a ballon az ott maradt, ahol volt, amikor hajnalban kimentem vízért, az éjszakás nővér döbbenten nézett rám: "nem esett ki a ballon?" Én itt már nagyon el voltam
keseredve, és titokban már elkezdtem magam felkészíteni a császárra, hogy ha mégis úgy alakul, akkor ne éljem meg csalódásként. Hatra lezuhanyoztam, fogat mostam, és vártam a szülésznőt, aki kérdezte, hogy melyik a szülőszobás táskám, és akkor átsétáltunk a szülőszobára. Azt mondta, hogy biztosan kiesett a ballon, csak megtartotta a hüvelyem, érzésre olyan is volt, mintha ezer éve bent lenne egy bazinagy tampon. Neki lett igaza, négy centire valóban kitágult a méhszáj, de fájások hiányában akkor a haladás érdekében megrepesztettük a burkot.

A magzatvíz teljesen tiszta volt és nagyon nagyon meleg. Érzésre olyan volt, mintha bepisiltem volna, csak éppen nem pisit, hanem nagyon meleg termálvizet. Elég sok vizem volt, és én aszittem ezt leeresztik és akkor vége, de nem: ez egész szülés során végig csordogált belőlem, miközben nagyon erősen véreztem, szóval ritka undorító volt. Szerencsére Roland a burokrepesztés végére futott be, nem bántam, hogy lemaradt erről, a ballonozás szerintem elég volt neki.

Átöltöztünk a kórházi ruhába, felfeküdtünk a francia ágyra, és vártunk. Feltették a ctgt, ami továbbra is rendben volt szívhangügyileg, de továbbra is zéró fájást jelzett. Mi meg ültünk és vártuk a csodát. Reggel fél hét volt, és nem történt semmi. Fél kilencig vártunk, akkor nem volt más hátra, mint bekötni az oxitocint, tényleg mindent megtettünk, hogy ki akarjon jönni a gyerek, de nem indult el az istennek sem.

20-szal indultunk, leghamarabb 15 perc után kellett volna éreznem a hatását, de további két órát és az adag emelését kellett még várni erre az isteni jelre. Rolandot elküldtem kajálni, ha már én nem ehetek, akkor ő ne éhezzen, meg hogy vegyen egy aznapi Magyar Nemzetet. (Mindigis bennem volt, hogy a gyerekem születésnapján kell vennem egy aznapi Népszabadságot, life happened.)

Fél tízkor megjött az első fájás, most ahogy írok róla, érzem megint a méhemben azt a tompa hullámzást. A fájások jó ütemben erősödtek, eleinte még sóhajtozósak, majd jajgatósak, majd bazmegolósak lettek. Az oxitocin miatt rögtön háromperces fájásokkal kezdtem, így sajnos nem nagyon volt lehetőségem pihenni vagy jógázni köztük, a vécére is úgy tudtam kimenni, hogy két fájást a vécén kellett "kihordanom", ezért egy idő után nem mentem ki a vécére, ha értitek hogy mondom. A franciaágyon feküdtem, néha a szülésznő az oldalamra fektetett, szorítottam a Roland kezét, átültem a labdára, a szülésznő masszírozta a derekamat, ekkor még egy értelmezhető dolognak tűnt a szülés, hogy eltágulgatok itt, aztán majd megszülöm a gyereket, miközben szól a zene, amit hosszú hónapok alatt válogattam össze, és nagyon jól is működött. Próbáltam állva is vajúdni, de az kurva szar volt, és a táguláson is kellett kézzel segíteni, ami mindennél szarabb érzés, tényleg. Valami Nospázás is volt az egyik szakasznál, hogy ne feszítsen annyira a méhszájam, de ezek az események a fájdalom ködébe vesznek. Asszem
injekciót is kaptam a fenekembe, és a méhszájamba is masszíroztak valamit, a szülésznő mondta, hogy most van az, hogy kérhetek fájdalomcsillapítást, de nem kértem, mert valahogy ellentmondásnak tűnt a mesterségesen erősített fájdalmak mesterséges tompítása, attól tartottam, hogy annyira lelassitja a szülést, hogy tényleg császár lesz, miközben úgy tűnt, hogy egész jól haladunk. A hányinger végig gyötört az egész szülés alatt, de a háromperces fájások között nem tudtam kivitelezni az ügyet, úgyhogy jobb híján csokit ettem, és Poweradét ittam, lement két zacskó glükózos infúzió is.

Kettőkor megjött az orvos, mindenki nagyon elégedett volt a tágulásommal, én az oldalamon fekve jajgattam, hogy nem bírom, nem bírom, de aztán eszembe jutott a sok jógás szankalpa, hogy "bátran nézek szembe a szüléssel", úgyhogy arra váltottam, hogy "kibírom, kibírom", de szerintem még Újpesten is hallották, úgy üvöltöttem. Az biztos, hogy a Róbertben mindenki tudott a szülésemről, ezzel később szembesültem. Fél négykor a szülésznő egy órát akart az oldalamon fektetni írtózatos kínok között, de egyszercsak beilleszkedett a gyerek feje és vele együtt megjöttek a tolófájások, rám meg leszállt valami fehér köd, innentől nehéz rekonstruálni az ügyet.

Mondták, hogy átmegyünk a szülőágyra, mondták hogy ne homorítsak, mert kibillentem a beilleszkedett gyereket, de én csak ordítottam torkomszakadtából, meg vekengtem, hogy undorító a magzatvíz, ahogy folyik rajtam. Valahogy felkerültem az ágyra, és innentől tényleg nem tiszták az események.

Kérdezik, hogy van fájás? van fájás? Én meg csak üvöltöm, hogy nagyon fáj, nagyon fáj, nagyon fáj. Ők meg velem üvöltenek, hogy toljak, vegyek levegőt, emeljem a fejem, nyissam alábam, ne homorítsak, ne emeljem
a fenekem, és ne üvöltsek, mert akkor minden erőm arra megy
el a tolás helyett. Én meg totál debil voltam, nem értettem amit kérdeznek, mondanak, teljesen gyámoltalan és értetlen voltam, és nem tudtam nem üvölteni, nem homorítani, hát annyira fájt, hogy nem tudtam nem küzdeni ellene. Szóval a Roland feszítette a lábamat az egyik oldalról, az orvos a másik oldalról, a szülésznő meg próbálta kihúzni a gyereket. És ez így ment egy órán át, teljesen eredménytelenül. Fektettek az oldalamra, az nagyon szar volt, de
azt hiszem, hatásos, bár egyáltalán nem voltam képben az eseményekkel. Nem értettem, hogy mi történik, mit csinálok rosszul, a szellemi állapotomról mindent elárul hogy ha Roland nem mondja el minden "tolás" (toláskísérlet) után, hogy vegyek levegőt, akkor ott fulladok meg. Aztán az orvos egyszercsak felém fordult, és teljesen szelíden mondta, hogy Anita, nem eshet szét ennyire fejben, most csináljunk meg három
tolást, és kint lesz a gyerek, jó? Ott van az erő a lábában, hárman kell, hogy lefogjuk, koncentrálja az erejét a jó irányba. Itt van a feje búbja, mindjárt ölelheted, kiabálta a szülésznő is egyfolytában.'Egy pillanatra kívülről láttam az egészet, hogy másfél órája szenvedünk itt négyen (a kislánnyal együtt öten, de ő élete legjobb szívhangjával szorult be a szülőcsatornába, szerintem csak örült, hogy na, akkor mégsem kell kimenni, király.) Bólintottam, hogy jó csináljuk, és egyszercsak mondták, hogy na most ne toljak, csak lihegjek, és hallottam, hogy a Roland mondja, hogy óóó. És ott volt a kis iszamós teste a hasamon, a mindenhova csavarodott a köldökzsinórral, máris emelte a fejét, és mászott rá a mellemre a hosszú kis körmeivel. Szóval nem, nem elszámolás volt, okos, erős, érett baba született, magzatmáz nélkül, pergamen száraz bőrrel, hosszú körmökkel és hihetetlen erővel, azonnal tudott szopni is. Megfogtam a könyökét, és belémhasított, hogy ez ugyanaz a könyök, amit ezerszer fogtam már kívülről, amikor belémállította, megismerem. Ő meg csak nézelődött a nagy kék szemeivel, egyáltalán nem sírt. Fél hat volt, a munkanap vége, ha a fél 10-es első fájásoktól számoljuk, akkor pontosan 8 óra volt, ennél vannak hosszabb Tarr Béla filmek! És teljesen hihetetlen, mert shufflere volt téve a playlist, de pont a Hoppipolla szólt az első találkozásunkkor. Szóval elmondhatjuk magunkról, hogy mint Gwyneth Paltrow és Chris Martin, Sigúr Rósra szültünk mi is! (A kislány volt már Sigúr Rós koncerten az anyaméhben, igaz, azon a koncerten pont a Hoppipolla nem volt.)

A placenta az tényleg seperc alatt kint volt, és totál el volt meszesedve, úgyhogy jó döntés volt az indítás. Roland vágta el a köldökzsinórt, a bénázásom miatt nem úsztam meg a gátmetszést, de nem érdekelt, ahogyan az sem, hogy tiszta véraláfutás vagyok mindenhol. Amíg összevarrtak, addig Rolandon pihegett a kislány, bennem nagyon sok minden kavargott. A megkönnyebbülés, hogy ez az iszonyatos fizikai tortúra végetért, a szégyen, hogy a fájdalom emberileg így ki tudott csinálni, és az eufória, hogy mindezek ellenére meg tudtam csinálni. Sajnos az is beigazolódott,
amitől tartottam, hogy Rolandot nagyon megrendítette, hogy ennyire szenvedni látott, igaz, így legalább a végén fizikailag is hasznosnak érezhette magát, hiszen nélküle tenyleg nem tudtam volna kitolni a gyereket. A kétórás aranyórát hármasban töltöttük, senki nem zavart minket, a kórlapra rá is került: "szüleivel adoptálódott". (A kitolás delíriumában láttam, hogy áll valaki az ágynál, de mindent elárul az állapotomról, hogy aszittem egy orvos, aki meg akar császározni, mert túl hangosan jajgatok. A gyerekorvos volt az.)

Saját lábon mentem vissza a szobámba, ez úgy látszik, nagy szám, mert a következő napokban mindenki szóvátette. A csecsemősök azt mondták, próbáljam meg mellre tenni, de nem biztos, hogy éhes lesz, lehet, hogy csak "anyázni" akar. Ez így is lett, de én sokára értettem meg, hogy semmi mást nem akar, csak az arcomba bámulni nagyon közelről. Ez úgy hajnalban esett le, feküdtünk a sólámpás félhomályban, és néztük egymást, és bennem akkor állt össze: hát megszületett a lányunk!!!

(A hivatalos verzió szerint fájásgyengeségem volt, pechemre a kitolási szakaszban, szerencsémre egy bomba formában lévő gyerekkel. Oxitocinnal turbózott indított szüléseknél sajnos előfordulhat, hogy az erős fájásokban elfárad a méh, ezért volt szerencsés, hogy nem vártunk tovább. Ha baj lett volna, vákummal szedték volna ki, de mivel nem volt, ezért fájások nélkül, önerőből (meg három másik ember erejével) kellett kitolnom a gyereket. Az orvos azt mondta, erre ne bénázásként, hanem hősies küzdelemként tekintsek, de még ingattam a fejemet, keresem a helyét ennek a történetnek, hogy ez most egy jó, nehéz, fájdalmas vagy rossz szülésélmény volt. Nem bántam meg, és mindent ugyanígy csinálnék most is, csak az erőimet osztanám be másként, most úgy éreztem,
mintha egy futóverseny célegyenesében közölték volna, hogy ja ez csak féltáv volt, most jön a hegyi szakasz. Most azt mondom, én nem tudom elképzelni, hogy ezt a fájdalmat valaha is el fogom felejteni, most hogy írtam róla is beleremegett a méhem, erre az orvosom ingatta a fejét. Meglátjuk.)