A második szülés: 40+5

40+0

A második szülésem előtt összesen 11 alkalommal voltam a Perinatus Alapítványnál szülésfelkészítőn, a korábbi szülésfeldolgozóm folytatásaként. Nagyon sokat haladtunk, nagyon sok mindennel tudtunk dolgozni, és ezen a záró alkalmon, ami stilszerűen pont a terminus napjára esett, azt is megértettem, hogy mennyi mindent rápakoltam erre a szülésre, milyen sok elvárásom van ezzel kapcsolatban, mennyi szempontnak kell megfelelnie. Igyekeztem biztatni (Sárit és magamat) hogy nem kell félnie, induljon el bátran, segítünk, támogatjuk, lesznek ott mások is, akik ügyesebbek a szülésben, mint az anyukája. De nem indult el, pedig még abba a thai masszászszalonba is elmentem, ahonnan Bálint Antónia ment egyenesen szülni, de hiába.

40+1

Másnap azonban nemcsak az derült ki, hogy továbbra sincs semmilyen méhtevékenységem, illetve a méhszájam továbbra is zárva van, de a magzatvíz is vészesen fogy, és ha ilyen ütemben, akkor bizony el kell indítani a szülést. Akár természetes módszerekkel! Jó vicc, eddigre túl voltam a csípős ételeken, a szülésbeindító masszázson, a talpmasszáson, az úszáson, a jógán, a házaséleten, a hosszú sétákon, de a szülésem mégsem indult be a terminusig, akármennyire szerettem volna. Eljött hát a terminustúllépés, és ismertem a protokollt (7 nap után ballon, burok, oxi), de nem akartam feladni, ha már eddig jöttem, hazafelé vettem egy nagy üveg tonikot és becsülettel megittam azt is.

40+2

Pénteken elmentem úszni-szaunázni, belapátoltam egy egész ananászkonzervet, de közben meg éreztem a csökkenő magzatmozgásokat, és a zéró méhtevékenységet is. Estére csípős kaját terveztünk volna, de ez meghiúsult (erről később), így egyetlen dolog maradt, amit nem próbáltam még: a nagy felszabadító sírás. Így hát pénteken mindenről lemondva álomba sírtam magam, és lám meg is lett az eredménye, a szombat reggeli ctg szép rendszeres, ám gyenge fájásokat mutatott, a méhszáj alig valamit, de nyílt. Viszont erre már rá lehetett küldeni egy bábakoktélt, így abban maradtunk, hogy este megiszom, és reggel jelentkezem a fejleményekkel.

40+4

Két komoly fejlemény lett: az egyik, hogy a bábakoktéltól (ricinusolaj + baracklé) kisebb görcsök mellett éjszaka elment a gusztustalan nyákdugó egy része, és onnantól kezdve folyamatosan távozott kisebb-nagyobb darabokban. A másik, hogy a kislányunk addig ártatlan hőemelkedésnek hitt betegségéről sajnos kiderült, komoly, 40 fokos lázzal, hidegrázással és remegéssel jár (azóta már kiderült, hogy valószínűsíthetően influenza). Az ezzel járó stresszhormonok pedig tankönyvi módra állították le az akkorra már egész jól erősődő fájásokat. Így vasárnap csak annak az elfogadása maradt, hogy a magzatvíz a kritikus mennyiség alá süllyedt, így ismét indított szülésem lesz. Nem mondom, hogy jól fogadtam, mert nem fogadtam jól, sőt megkérdeztem azt is, hogy milyen (orvosi) lehetőségeim lennének egy császármetszésre, miközben mindannyian tudtuk hogy mennyire meg akartam szülni ezt a kislányt.

Ez egy másik terhesség, másik túlhordás, másik indítás - és én is egy másik nő vagyok, aki a szülőszobára megy, ez volt a mantrám, amit igyekeztem elfogadni. Azt mondták, mostmár ne variáljak természetes módszerekkel, próbáljak pihenni, és felkészülni az esti nagy menetre. Én azért a nagy, felszabadító sírásokat még biztos, ami biztos alapon bevetettem, de aztán végül inkább betoltam egy nagy pizzát, egy nagy salátát, egy nagy szelet csokitortát és egy pohár vörösbort, és este 9-kor jelentkeztem a szülőszobán, hogy jöttem a ballonfelhelyezésre. Oldalamon az addigra már szintén lázas férjemmel, aki a kislányunktól kapta el a betegséget, ezért szájmaszkban közreműködött a szülés során.

Az eredeti terv szerint feltették volna a ballont, lefeküdtem volna aludni, ahogyan két évvel ezelőtt is, és akkor megláttuk volna, hogyan alakul a dolog éjszaka vagy reggel. Na a ballon az kb fél órát ha bent volt, kétperces bazmegolós fájásokat csinált és 5 ujjnyira kinyitott, úgyhogy mindenki teljesen megrészegült, hogy ebből bizony pikkpakk gyerek lesz még aznap éjjel. Úgyhogy nem aludni mentem, hanem a szülőszobára, éjfélkor már 7 centinél jártunk, úsztam a boldogságban: hát ezt akartam annyira, szülni, fájni, érezni, benne lenni a szülésben. Mámorító volt.

40+5

Imádtam, hogy sétálhatok, kimehetek pisilni, nem vagyok géphez kötve, hát persze hogy igent mondtam a kádas vajúdásra is, és a vízben szülésben is benne lettem volna. Csak szüljek már! Utólag úgy ítélem meg, ez hiba volt: akkor már hónapok óta küzdöttem a keményedéssel, amit mindig a kádban lazítottam ki, ismerhettem volna annyira a testem reakcióit, tudnom kellett volna, hogy a forró víz nem fogja a fájásokat erősíteni, sőt, és ha kategórikusan elutasítottam az EDÁ-t és a kéjgázt is, akkor nem értem, erre miért mondtam igent. (Egyébként azért, mert csak állva tudtam vajúdni, és éreztem, hogy gyengül a lábam, azt gondoltam, h jól fog esni neki a lazítás.) Félve kérdeztem is, hogy volt már olyan, hogy egy fürdőtől leállt egy szülés? De azt mondták, hogy ez extrém ritka, lám, mégis az történt, hogy éreztem, hogy gyengülnek, ritkulnak a fájások, és hiába járkáltam újra fel-alá, ott álltam a 7 centimmel és az egyre gyengülő fájásaimmal. Hiába repesztettük meg a magzatburkot, csak az derült ki, hogy tiszta a magzatvíz, senki sem kakilt bele.

Én meg tudtam, hogy mi következik, már egy ideje éreztem, hogy stresszelek is be, termelem az adrenalint, ami szintén nem segített a helyzeten, mert tudom, hogy mi lesz a folytatás, hogy muszáj beadni az oxit, mert csak fáradok, én is, a méhem is, a gyerek is, a fájások fogynak, és lehet h csak egy nagyon kevésre volna szükség, hogy kibújjon, nem olyan lesz mint legutóbb. Ismertem az orvosi részét, ésszel felfogtam, hogy mi történik, viszont pláne a mámorító repülőrajt után muszáj volt elgyászolnom a vágyképemet az oxi nélküli szülésről, szóval ez nem ment könnyen és gyorsan, sirdogáltam egy kicsit, aztán bekötötték az oxit, és az tette is a dolgát: megjöttek a pokoli kínok, és újra beindult a szülés, de az eddigi barátságos, értelmezhető ütem helyett az emlékezetes, ismerős, brutális kegyetlenséggel.

Az jó volt, hogy nem 2-3 perces, kipihenhetetlen fájások jöttek, hanem 5 percesek, így egy kicsit akár aludni is tudtam a rettenetes fájások között, abban az egy percben meg csináltam, amit mondtak, összegömbölyödtem, sóhajtoztam, ha kérték, toltam. Én is éreztem, hogy jól haladunk, ők is sokat dicsértek, de közben nem is az, hogy pokolian fájt, hanem egészen másként fájt, mint ahogyan addig, egyszerűen más érzés volt, mintha nem az előző folyamat folytatódott volna, hanem egy új dolog. Az előző szülésem képe annyira előhívódott, hogy azt is hittem, hogy a szülőágyra kell majd menni, és hirtelen nem is értettem, amikor egyszercsak mondták, hogy na most egy nagyot toljak, és akkor most ne nyomj, csak lihegj, hogy mi van? ez a vége? megszületett? de Roland elérzékenyült hangján addira már hallottam, hogy ő már látja a kislányt, és egyszer csak a hangját is lehetett hallani a négykilós óriásnak. 4:33-kor sírt fel, a ballont olyan 9:30 körül rakták fel.

A nyakán ott volt a köldökzsinór kétszer is rátekeredve, utólag lehet hogy ez volt az oka a hosszú-hosszú faros fekvésének és a szülés elakadásának is, hogy emiatt nem tudott magától lejjebb ereszkedni és kellett neki egy kis rásegítés. Én őszintén szólva annyira megkönnyebbültem, hogy vége a pokoli kínoknak, és hogy kint van végre a bazinagy méhlepény is, hogy hirtelen nem is tudtam a torka szakadtából üvöltő babával foglalkozni, aki rögtön meg is küldött egy kis mekóniummal.

Nem is ez volt a baj, hanem hogy ott volt a gyerek a kezemben, én meg éreztem, hogy jönnek újra a fájások. nem értettem hogy mi történik: az utófájások létezéséről engem senki sem világosított fel, viszont annyira nagyon fájtak, hogy muszáj volt átadni apukájának a bébit, mert még mindig üvöltenem kellett a fájdalomtól. pisilnem is nagyon kellett, de nem tudtam felülni, így meg kellett katéterezni, és még egy oxis infúziót is kaptam, mert “mint alvadt vérdarabok úgy hullanak eléd ezek a szavak” jelleggel távoztak belőlem darabos dolgok, ez is a fájásgyengeség következménye lehet, hogy felgyülemlik a vér a lepény mögött. közben a bébi apukáját is beterítette egy hatalmas adag kakival, szóval ez az aranyóránk inkább szólt a testnedvekről és azok eltakarításáról, mintsem a meghittségről. amikor végre mindenki tiszta lett és hármasban maradhattunk, már majdnem reggel 6 volt, így életünk első közös óráit egy nagy közös alvással töltöttük.

az előző, brutálisan fájdalmas szülésem után saját lábon mentem vissza a szobámba, akkor ennek mindenki a csodájára járt, ma már pontosan tudom, hogy miért: a vérveszteség miatt ezúttal elképzelhetetlen volt, hogy én lábra álljak, fantasztikusan kényelmes volt a tolószék, és hogy közben a takarítóktól kezdve a nővérekig, orvosokig mindenki csodájára jár a gyönyörű nagy babámnak, hogy az nem lehet hogy most született! természetes úton, sérülés nélkül! egy ilyen nagy baba! pedig igen, nemcsak a kitolás sikerült ezúttal valóban kb 5 tolásból, de még csak gátmetszésem sem volt a nagyobb, nehezebb babámmal. én sem értem, hogyan lehet ez - az ismerős terepnek is megvannak a maga előnyei, az oxis pályán tudtam remekelni. és amikor végre megkaptuk a szobát, és ránkzárult az ajtó, csak akkor jött meg az a mindent átjáró szeretetroham, hogy hát itt van végre a Sári!

az biztos, hogy ez nem az a gyógyító szülés volt, amire vártam, de így is egy sokkal jobb szülésélmény, mint az előző volt, és hát az is biztos, hogy rengeteg elvárásom volt, nem is biztos, h mindnek meg lehetett volna felelni. azt nem tudom, hogy ez most egy dolog, amit el kell fogadnom, hogy az én méhem nem tud megszülni egy gyereket külső segítség nélkül, és soha nem fognak elindulni a terhességeim vagy csak megint pechem volt a köldökzsinóros dologgal. sosem fog kiderülni, ahogyan az sem, hogy mi lett volna ha nem ülök be a kádba, bezökkent volna a feje, vagy erre esély sem lett volna? biztosan lesz munka ezzel a szülésemmel is, de az is biztos, hogy kevesebb, és egészen már irányú, mint az eddigi volt. (pl milyen úgy szülni és kórházban lenni 3 napig, hogy közben a másik lányomnak 40 fokos láza van, és úgy hazajönni egy üres lakásba, hogy közben a nagylány és az apukája kórházba kerül. ezek mellett most eltörpül egy szülési trauma.)

40+6

bónusz: a szülés másnapján, amikor az éjjeli pelenkázáshoz keltem volna fel, ismét távozott egy zsömlényi alvadt vérrög belőlem. hívtam az ügyeletes orvost, megvizsgált, megnézett uh-val, nem látott további alvadt darabokat, de biztos, ami biztos, kapjak egy oxitocinos injekciót. kérdeztem, hogy muszáj-e, de akkor a méhgyulladásról, stb beszélt, úgyhogy legyintettem, mindegy, leszarom, ez a kis oxi már nem oszt, nem szoroz a történetemen. szóval így esett meg az, hogy a szülésem utáni éjszakán is csak feküdtem az oldalmon egy órát bazmegolva szülési fájások között, de tény, hogy darabos vérzésem azóta nincsen, és a méhem sem fáj. még a végén megszeretem, mi? (not)