40+0

A második szülésem előtt összesen 11 alkalommal voltam a Perinatus Alapítványnál szülésfelkészítőn, a korábbi szülésfeldolgozóm folytatásaként. Nagyon sokat haladtunk, nagyon sok mindennel tudtunk dolgozni, és ezen a záró alkalmon, ami stilszerűen pont a terminus napjára esett, azt is megértettem, hogy mennyi mindent rápakoltam erre a szülésre, milyen sok elvárásom van ezzel kapcsolatban, mennyi szempontnak kell megfelelnie. Igyekeztem biztatni (Sárit és magamat) hogy nem kell félnie, induljon el bátran, segítünk, támogatjuk, lesznek ott mások is, akik ügyesebbek a szülésben, mint az anyukája. De nem indult el, pedig még abba a thai masszászszalonba is elmentem, ahonnan Bálint Antónia ment egyenesen szülni, de hiába.

40+1

Másnap azonban nemcsak az derült ki, hogy továbbra sincs semmilyen méhtevékenységem, illetve a méhszájam továbbra is zárva van, de a magzatvíz is vészesen fogy, és ha ilyen ütemben, akkor bizony el kell indítani a szülést. Akár természetes módszerekkel! Jó vicc, eddigre túl voltam a csípős ételeken, a szülésbeindító masszázson, a talpmasszáson, az úszáson, a jógán, a házaséleten, a hosszú sétákon, de a szülésem mégsem indult be a terminusig, akármennyire szerettem volna. Eljött hát a terminustúllépés, és ismertem a protokollt (7 nap után ballon, burok, oxi), de nem akartam feladni, ha már eddig jöttem, hazafelé vettem egy nagy üveg tonikot és becsülettel megittam azt is.

40+2

Pénteken elmentem úszni-szaunázni, belapátoltam egy egész ananászkonzervet, de közben meg éreztem a csökkenő magzatmozgásokat, és a zéró méhtevékenységet is. Estére csípős kaját terveztünk volna, de ez meghiúsult (erről később), így egyetlen dolog maradt, amit nem próbáltam még: a nagy felszabadító sírás. Így hát pénteken mindenről lemondva álomba sírtam magam, és lám meg is lett az eredménye, a szombat reggeli ctg szép rendszeres, ám gyenge fájásokat mutatott, a méhszáj alig valamit, de nyílt. Viszont erre már rá lehetett küldeni egy bábakoktélt, így abban maradtunk, hogy este megiszom, és reggel jelentkezem a fejleményekkel.

40+4

Két komoly fejlemény lett: az egyik, hogy a bábakoktéltól (ricinusolaj + baracklé) kisebb görcsök mellett éjszaka elment a gusztustalan nyákdugó egy része, és onnantól kezdve folyamatosan távozott kisebb-nagyobb darabokban. A másik, hogy a kislányunk addig ártatlan hőemelkedésnek hitt betegségéről sajnos kiderült, komoly, 40 fokos lázzal, hidegrázással és remegéssel jár (azóta már kiderült, hogy valószínűsíthetően influenza). Az ezzel járó stresszhormonok pedig tankönyvi módra állították le az akkorra már egész jól erősődő fájásokat. Így vasárnap csak annak az elfogadása maradt, hogy a magzatvíz a kritikus mennyiség alá süllyedt, így ismét indított szülésem lesz. Nem mondom, hogy jól fogadtam, mert nem fogadtam jól, sőt megkérdeztem azt is, hogy milyen (orvosi) lehetőségeim lennének egy császármetszésre, miközben mindannyian tudtuk hogy mennyire meg akartam szülni ezt a kislányt.

Ez egy másik terhesség, másik túlhordás, másik indítás - és én is egy másik nő vagyok, aki a szülőszobára megy, ez volt a mantrám, amit igyekeztem elfogadni. Azt mondták, mostmár ne variáljak természetes módszerekkel, próbáljak pihenni, és felkészülni az esti nagy menetre. Én azért a nagy, felszabadító sírásokat még biztos, ami biztos alapon bevetettem, de aztán végül inkább betoltam egy nagy pizzát, egy nagy salátát, egy nagy szelet csokitortát és egy pohár vörösbort, és este 9-kor jelentkeztem a szülőszobán, hogy jöttem a ballonfelhelyezésre. Oldalamon az addigra már szintén lázas férjemmel, aki a kislányunktól kapta el a betegséget, ezért szájmaszkban közreműködött a szülés során.

Az eredeti terv szerint feltették volna a ballont, lefeküdtem volna aludni, ahogyan két évvel ezelőtt is, és akkor megláttuk volna, hogyan alakul a dolog éjszaka vagy reggel. Na a ballon az kb fél órát ha bent volt, kétperces bazmegolós fájásokat csinált és 5 ujjnyira kinyitott, úgyhogy mindenki teljesen megrészegült, hogy ebből bizony pikkpakk gyerek lesz még aznap éjjel. Úgyhogy nem aludni mentem, hanem a szülőszobára, éjfélkor már 7 centinél jártunk, úsztam a boldogságban: hát ezt akartam annyira, szülni, fájni, érezni, benne lenni a szülésben. Mámorító volt.

40+5

Imádtam, hogy sétálhatok, kimehetek pisilni, nem vagyok géphez kötve, hát persze hogy igent mondtam a kádas vajúdásra is, és a vízben szülésben is benne lettem volna. Csak szüljek már! Utólag úgy ítélem meg, ez hiba volt: akkor már hónapok óta küzdöttem a keményedéssel, amit mindig a kádban lazítottam ki, ismerhettem volna annyira a testem reakcióit, tudnom kellett volna, hogy a forró víz nem fogja a fájásokat erősíteni, sőt, és ha kategórikusan elutasítottam az EDÁ-t és a kéjgázt is, akkor nem értem, erre miért mondtam igent. (Egyébként azért, mert csak állva tudtam vajúdni, és éreztem, hogy gyengül a lábam, azt gondoltam, h jól fog esni neki a lazítás.) Félve kérdeztem is, hogy volt már olyan, hogy egy fürdőtől leállt egy szülés? De azt mondták, hogy ez extrém ritka, lám, mégis az történt, hogy éreztem, hogy gyengülnek, ritkulnak a fájások, és hiába járkáltam újra fel-alá, ott álltam a 7 centimmel és az egyre gyengülő fájásaimmal. Hiába repesztettük meg a magzatburkot, csak az derült ki, hogy tiszta a magzatvíz, senki sem kakilt bele.

Én meg tudtam, hogy mi következik, már egy ideje éreztem, hogy stresszelek is be, termelem az adrenalint, ami szintén nem segített a helyzeten, mert tudom, hogy mi lesz a folytatás, hogy muszáj beadni az oxit, mert csak fáradok, én is, a méhem is, a gyerek is, a fájások fogynak, és lehet h csak egy nagyon kevésre volna szükség, hogy kibújjon, nem olyan lesz mint legutóbb. Ismertem az orvosi részét, ésszel felfogtam, hogy mi történik, viszont pláne a mámorító repülőrajt után muszáj volt elgyászolnom a vágyképemet az oxi nélküli szülésről, szóval ez nem ment könnyen és gyorsan, sirdogáltam egy kicsit, aztán bekötötték az oxit, és az tette is a dolgát: megjöttek a pokoli kínok, és újra beindult a szülés, de az eddigi barátságos, értelmezhető ütem helyett az emlékezetes, ismerős, brutális kegyetlenséggel.

Az jó volt, hogy nem 2-3 perces, kipihenhetetlen fájások jöttek, hanem 5 percesek, így egy kicsit akár aludni is tudtam a rettenetes fájások között, abban az egy percben meg csináltam, amit mondtak, összegömbölyödtem, sóhajtoztam, ha kérték, toltam. Én is éreztem, hogy jól haladunk, ők is sokat dicsértek, de közben nem is az, hogy pokolian fájt, hanem egészen másként fájt, mint ahogyan addig, egyszerűen más érzés volt, mintha nem az előző folyamat folytatódott volna, hanem egy új dolog. Az előző szülésem képe annyira előhívódott, hogy azt is hittem, hogy a szülőágyra kell majd menni, és hirtelen nem is értettem, amikor egyszercsak mondták, hogy na most egy nagyot toljak, és akkor most ne nyomj, csak lihegj, hogy mi van? ez a vége? megszületett? de Roland elérzékenyült hangján addira már hallottam, hogy ő már látja a kislányt, és egyszer csak a hangját is lehetett hallani a négykilós óriásnak. 4:33-kor sírt fel, a ballont olyan 9:30 körül rakták fel.

A nyakán ott volt a köldökzsinór kétszer is rátekeredve, utólag lehet hogy ez volt az oka a hosszú-hosszú faros fekvésének és a szülés elakadásának is, hogy emiatt nem tudott magától lejjebb ereszkedni és kellett neki egy kis rásegítés. Én őszintén szólva annyira megkönnyebbültem, hogy vége a pokoli kínoknak, és hogy kint van végre a bazinagy méhlepény is, hogy hirtelen nem is tudtam a torka szakadtából üvöltő babával foglalkozni, aki rögtön meg is küldött egy kis mekóniummal.

Nem is ez volt a baj, hanem hogy ott volt a gyerek a kezemben, én meg éreztem, hogy jönnek újra a fájások. nem értettem hogy mi történik: az utófájások létezéséről engem senki sem világosított fel, viszont annyira nagyon fájtak, hogy muszáj volt átadni apukájának a bébit, mert még mindig üvöltenem kellett a fájdalomtól. pisilnem is nagyon kellett, de nem tudtam felülni, így meg kellett katéterezni, és még egy oxis infúziót is kaptam, mert “mint alvadt vérdarabok úgy hullanak eléd ezek a szavak” jelleggel távoztak belőlem darabos dolgok, ez is a fájásgyengeség következménye lehet, hogy felgyülemlik a vér a lepény mögött. közben a bébi apukáját is beterítette egy hatalmas adag kakival, szóval ez az aranyóránk inkább szólt a testnedvekről és azok eltakarításáról, mintsem a meghittségről. amikor végre mindenki tiszta lett és hármasban maradhattunk, már majdnem reggel 6 volt, így életünk első közös óráit egy nagy közös alvással töltöttük.

az előző, brutálisan fájdalmas szülésem után saját lábon mentem vissza a szobámba, akkor ennek mindenki a csodájára járt, ma már pontosan tudom, hogy miért: a vérveszteség miatt ezúttal elképzelhetetlen volt, hogy én lábra álljak, fantasztikusan kényelmes volt a tolószék, és hogy közben a takarítóktól kezdve a nővérekig, orvosokig mindenki csodájára jár a gyönyörű nagy babámnak, hogy az nem lehet hogy most született! természetes úton, sérülés nélkül! egy ilyen nagy baba! pedig igen, nemcsak a kitolás sikerült ezúttal valóban kb 5 tolásból, de még csak gátmetszésem sem volt a nagyobb, nehezebb babámmal. én sem értem, hogyan lehet ez - az ismerős terepnek is megvannak a maga előnyei, az oxis pályán tudtam remekelni. és amikor végre megkaptuk a szobát, és ránkzárult az ajtó, csak akkor jött meg az a mindent átjáró szeretetroham, hogy hát itt van végre a Sári!

az biztos, hogy ez nem az a gyógyító szülés volt, amire vártam, de így is egy sokkal jobb szülésélmény, mint az előző volt, és hát az is biztos, hogy rengeteg elvárásom volt, nem is biztos, h mindnek meg lehetett volna felelni. azt nem tudom, hogy ez most egy dolog, amit el kell fogadnom, hogy az én méhem nem tud megszülni egy gyereket külső segítség nélkül, és soha nem fognak elindulni a terhességeim vagy csak megint pechem volt a köldökzsinóros dologgal. sosem fog kiderülni, ahogyan az sem, hogy mi lett volna ha nem ülök be a kádba, bezökkent volna a feje, vagy erre esély sem lett volna? biztosan lesz munka ezzel a szülésemmel is, de az is biztos, hogy kevesebb, és egészen már irányú, mint az eddigi volt. (pl milyen úgy szülni és kórházban lenni 3 napig, hogy közben a másik lányomnak 40 fokos láza van, és úgy hazajönni egy üres lakásba, hogy közben a nagylány és az apukája kórházba kerül. ezek mellett most eltörpül egy szülési trauma.)

40+6

bónusz: a szülés másnapján, amikor az éjjeli pelenkázáshoz keltem volna fel, ismét távozott egy zsömlényi alvadt vérrög belőlem. hívtam az ügyeletes orvost, megvizsgált, megnézett uh-val, nem látott további alvadt darabokat, de biztos, ami biztos, kapjak egy oxitocinos injekciót. kérdeztem, hogy muszáj-e, de akkor a méhgyulladásról, stb beszélt, úgyhogy legyintettem, mindegy, leszarom, ez a kis oxi már nem oszt, nem szoroz a történetemen. szóval így esett meg az, hogy a szülésem utáni éjszakán is csak feküdtem az oldalmon egy órát bazmegolva szülési fájások között, de tény, hogy darabos vérzésem azóta nincsen, és a méhem sem fáj. még a végén megszeretem, mi? (not)

3910 gramm, 57 cm, 2016. november 23, 17:30. Ezek a száraz adatok, nehéz belekezdeni a sztoriba.

Szóval ott tartottunk, hogy egyeztettem a szülésznővel, hogy igyam meg délután 2-kor a bábakoktélt, hátha este fél nyolckor nem a ballont kell majd feltenni, hanem a gyereket ölelhetem. Este izgatottan hívott is, hogy na? sikerült? Én meg mondtam neki, hogy megittam a pálinka, ricinusolaj és egy aldis smoothie keverékét és iszonyatosan részeg lettem tőle, el is aludtam, majd fejfájással és farkaséhesen ébredtem. Ennyit a Száraz Novemberről. Ezen mindenki jót nevet, 20 év másnaposság után nemcsak a terhességi rosszullét került el, de a ricinusolaj is hatástalan maradt, nemhogy fájásokat nem csinált, de még hasmenést sem.

Úgyhogy este fél nyolckor becuccoltunk a Róbertbe: csináltak egy ctg-t, ami teljesen rendben volt, majd jött az orvosom, és feltette a ballont. Mondta, hogy újabb egy ujjnyit nyíltam, ebből még bármi lehet akár ma éjjel is, de a ballon felhelyezése iszonyatosan szar érzés volt, viszont ennek hatására távozott, ha nem is önszántából a gusztustalan nyákdugó. Csináltak egy kontroll ctg-t, ami tökéletesen tükrözte a ballonos zaklatottságomat, dörömbölt bent a gyerek ezerrel, hogy ez meg mègis mi volt. Az orvos elköszönt, az éjszakás szülésznő meg mondta, hogy szóljak, ha beindultak a fájások. Roland hazament, én meg megkaptam a szobámat, ahol a következő négy éjszakát töltöttem. Egész sokat tudtam aludni, nagyon sokat izzadtam, de a ballon az ott maradt, ahol volt, amikor hajnalban kimentem vízért, az éjszakás nővér döbbenten nézett rám: "nem esett ki a ballon?" Én itt már nagyon el voltam
keseredve, és titokban már elkezdtem magam felkészíteni a császárra, hogy ha mégis úgy alakul, akkor ne éljem meg csalódásként. Hatra lezuhanyoztam, fogat mostam, és vártam a szülésznőt, aki kérdezte, hogy melyik a szülőszobás táskám, és akkor átsétáltunk a szülőszobára. Azt mondta, hogy biztosan kiesett a ballon, csak megtartotta a hüvelyem, érzésre olyan is volt, mintha ezer éve bent lenne egy bazinagy tampon. Neki lett igaza, négy centire valóban kitágult a méhszáj, de fájások hiányában akkor a haladás érdekében megrepesztettük a burkot.

A magzatvíz teljesen tiszta volt és nagyon nagyon meleg. Érzésre olyan volt, mintha bepisiltem volna, csak éppen nem pisit, hanem nagyon meleg termálvizet. Elég sok vizem volt, és én aszittem ezt leeresztik és akkor vége, de nem: ez egész szülés során végig csordogált belőlem, miközben nagyon erősen véreztem, szóval ritka undorító volt. Szerencsére Roland a burokrepesztés végére futott be, nem bántam, hogy lemaradt erről, a ballonozás szerintem elég volt neki.

Átöltöztünk a kórházi ruhába, felfeküdtünk a francia ágyra, és vártunk. Feltették a ctgt, ami továbbra is rendben volt szívhangügyileg, de továbbra is zéró fájást jelzett. Mi meg ültünk és vártuk a csodát. Reggel fél hét volt, és nem történt semmi. Fél kilencig vártunk, akkor nem volt más hátra, mint bekötni az oxitocint, tényleg mindent megtettünk, hogy ki akarjon jönni a gyerek, de nem indult el az istennek sem.

20-szal indultunk, leghamarabb 15 perc után kellett volna éreznem a hatását, de további két órát és az adag emelését kellett még várni erre az isteni jelre. Rolandot elküldtem kajálni, ha már én nem ehetek, akkor ő ne éhezzen, meg hogy vegyen egy aznapi Magyar Nemzetet. (Mindigis bennem volt, hogy a gyerekem születésnapján kell vennem egy aznapi Népszabadságot, life happened.)

Fél tízkor megjött az első fájás, most ahogy írok róla, érzem megint a méhemben azt a tompa hullámzást. A fájások jó ütemben erősödtek, eleinte még sóhajtozósak, majd jajgatósak, majd bazmegolósak lettek. Az oxitocin miatt rögtön háromperces fájásokkal kezdtem, így sajnos nem nagyon volt lehetőségem pihenni vagy jógázni köztük, a vécére is úgy tudtam kimenni, hogy két fájást a vécén kellett "kihordanom", ezért egy idő után nem mentem ki a vécére, ha értitek hogy mondom. A franciaágyon feküdtem, néha a szülésznő az oldalamra fektetett, szorítottam a Roland kezét, átültem a labdára, a szülésznő masszírozta a derekamat, ekkor még egy értelmezhető dolognak tűnt a szülés, hogy eltágulgatok itt, aztán majd megszülöm a gyereket, miközben szól a zene, amit hosszú hónapok alatt válogattam össze, és nagyon jól is működött. Próbáltam állva is vajúdni, de az kurva szar volt, és a táguláson is kellett kézzel segíteni, ami mindennél szarabb érzés, tényleg. Valami Nospázás is volt az egyik szakasznál, hogy ne feszítsen annyira a méhszájam, de ezek az események a fájdalom ködébe vesznek. Asszem
injekciót is kaptam a fenekembe, és a méhszájamba is masszíroztak valamit, a szülésznő mondta, hogy most van az, hogy kérhetek fájdalomcsillapítást, de nem kértem, mert valahogy ellentmondásnak tűnt a mesterségesen erősített fájdalmak mesterséges tompítása, attól tartottam, hogy annyira lelassitja a szülést, hogy tényleg császár lesz, miközben úgy tűnt, hogy egész jól haladunk. A hányinger végig gyötört az egész szülés alatt, de a háromperces fájások között nem tudtam kivitelezni az ügyet, úgyhogy jobb híján csokit ettem, és Poweradét ittam, lement két zacskó glükózos infúzió is.

Kettőkor megjött az orvos, mindenki nagyon elégedett volt a tágulásommal, én az oldalamon fekve jajgattam, hogy nem bírom, nem bírom, de aztán eszembe jutott a sok jógás szankalpa, hogy "bátran nézek szembe a szüléssel", úgyhogy arra váltottam, hogy "kibírom, kibírom", de szerintem még Újpesten is hallották, úgy üvöltöttem. Az biztos, hogy a Róbertben mindenki tudott a szülésemről, ezzel később szembesültem. Fél négykor a szülésznő egy órát akart az oldalamon fektetni írtózatos kínok között, de egyszercsak beilleszkedett a gyerek feje és vele együtt megjöttek a tolófájások, rám meg leszállt valami fehér köd, innentől nehéz rekonstruálni az ügyet.

Mondták, hogy átmegyünk a szülőágyra, mondták hogy ne homorítsak, mert kibillentem a beilleszkedett gyereket, de én csak ordítottam torkomszakadtából, meg vekengtem, hogy undorító a magzatvíz, ahogy folyik rajtam. Valahogy felkerültem az ágyra, és innentől tényleg nem tiszták az események.

Kérdezik, hogy van fájás? van fájás? Én meg csak üvöltöm, hogy nagyon fáj, nagyon fáj, nagyon fáj. Ők meg velem üvöltenek, hogy toljak, vegyek levegőt, emeljem a fejem, nyissam alábam, ne homorítsak, ne emeljem
a fenekem, és ne üvöltsek, mert akkor minden erőm arra megy
el a tolás helyett. Én meg totál debil voltam, nem értettem amit kérdeznek, mondanak, teljesen gyámoltalan és értetlen voltam, és nem tudtam nem üvölteni, nem homorítani, hát annyira fájt, hogy nem tudtam nem küzdeni ellene. Szóval a Roland feszítette a lábamat az egyik oldalról, az orvos a másik oldalról, a szülésznő meg próbálta kihúzni a gyereket. És ez így ment egy órán át, teljesen eredménytelenül. Fektettek az oldalamra, az nagyon szar volt, de
azt hiszem, hatásos, bár egyáltalán nem voltam képben az eseményekkel. Nem értettem, hogy mi történik, mit csinálok rosszul, a szellemi állapotomról mindent elárul hogy ha Roland nem mondja el minden "tolás" (toláskísérlet) után, hogy vegyek levegőt, akkor ott fulladok meg. Aztán az orvos egyszercsak felém fordult, és teljesen szelíden mondta, hogy Anita, nem eshet szét ennyire fejben, most csináljunk meg három
tolást, és kint lesz a gyerek, jó? Ott van az erő a lábában, hárman kell, hogy lefogjuk, koncentrálja az erejét a jó irányba. Itt van a feje búbja, mindjárt ölelheted, kiabálta a szülésznő is egyfolytában.'Egy pillanatra kívülről láttam az egészet, hogy másfél órája szenvedünk itt négyen (a kislánnyal együtt öten, de ő élete legjobb szívhangjával szorult be a szülőcsatornába, szerintem csak örült, hogy na, akkor mégsem kell kimenni, király.) Bólintottam, hogy jó csináljuk, és egyszercsak mondták, hogy na most ne toljak, csak lihegjek, és hallottam, hogy a Roland mondja, hogy óóó. És ott volt a kis iszamós teste a hasamon, a mindenhova csavarodott a köldökzsinórral, máris emelte a fejét, és mászott rá a mellemre a hosszú kis körmeivel. Szóval nem, nem elszámolás volt, okos, erős, érett baba született, magzatmáz nélkül, pergamen száraz bőrrel, hosszú körmökkel és hihetetlen erővel, azonnal tudott szopni is. Megfogtam a könyökét, és belémhasított, hogy ez ugyanaz a könyök, amit ezerszer fogtam már kívülről, amikor belémállította, megismerem. Ő meg csak nézelődött a nagy kék szemeivel, egyáltalán nem sírt. Fél hat volt, a munkanap vége, ha a fél 10-es első fájásoktól számoljuk, akkor pontosan 8 óra volt, ennél vannak hosszabb Tarr Béla filmek! És teljesen hihetetlen, mert shufflere volt téve a playlist, de pont a Hoppipolla szólt az első találkozásunkkor. Szóval elmondhatjuk magunkról, hogy mint Gwyneth Paltrow és Chris Martin, Sigúr Rósra szültünk mi is! (A kislány volt már Sigúr Rós koncerten az anyaméhben, igaz, azon a koncerten pont a Hoppipolla nem volt.)

A placenta az tényleg seperc alatt kint volt, és totál el volt meszesedve, úgyhogy jó döntés volt az indítás. Roland vágta el a köldökzsinórt, a bénázásom miatt nem úsztam meg a gátmetszést, de nem érdekelt, ahogyan az sem, hogy tiszta véraláfutás vagyok mindenhol. Amíg összevarrtak, addig Rolandon pihegett a kislány, bennem nagyon sok minden kavargott. A megkönnyebbülés, hogy ez az iszonyatos fizikai tortúra végetért, a szégyen, hogy a fájdalom emberileg így ki tudott csinálni, és az eufória, hogy mindezek ellenére meg tudtam csinálni. Sajnos az is beigazolódott,
amitől tartottam, hogy Rolandot nagyon megrendítette, hogy ennyire szenvedni látott, igaz, így legalább a végén fizikailag is hasznosnak érezhette magát, hiszen nélküle tenyleg nem tudtam volna kitolni a gyereket. A kétórás aranyórát hármasban töltöttük, senki nem zavart minket, a kórlapra rá is került: "szüleivel adoptálódott". (A kitolás delíriumában láttam, hogy áll valaki az ágynál, de mindent elárul az állapotomról, hogy aszittem egy orvos, aki meg akar császározni, mert túl hangosan jajgatok. A gyerekorvos volt az.)

Saját lábon mentem vissza a szobámba, ez úgy látszik, nagy szám, mert a következő napokban mindenki szóvátette. A csecsemősök azt mondták, próbáljam meg mellre tenni, de nem biztos, hogy éhes lesz, lehet, hogy csak "anyázni" akar. Ez így is lett, de én sokára értettem meg, hogy semmi mást nem akar, csak az arcomba bámulni nagyon közelről. Ez úgy hajnalban esett le, feküdtünk a sólámpás félhomályban, és néztük egymást, és bennem akkor állt össze: hát megszületett a lányunk!!!

(A hivatalos verzió szerint fájásgyengeségem volt, pechemre a kitolási szakaszban, szerencsémre egy bomba formában lévő gyerekkel. Oxitocinnal turbózott indított szüléseknél sajnos előfordulhat, hogy az erős fájásokban elfárad a méh, ezért volt szerencsés, hogy nem vártunk tovább. Ha baj lett volna, vákummal szedték volna ki, de mivel nem volt, ezért fájások nélkül, önerőből (meg három másik ember erejével) kellett kitolnom a gyereket. Az orvos azt mondta, erre ne bénázásként, hanem hősies küzdelemként tekintsek, de még ingattam a fejemet, keresem a helyét ennek a történetnek, hogy ez most egy jó, nehéz, fájdalmas vagy rossz szülésélmény volt. Nem bántam meg, és mindent ugyanígy csinálnék most is, csak az erőimet osztanám be másként, most úgy éreztem,
mintha egy futóverseny célegyenesében közölték volna, hogy ja ez csak féltáv volt, most jön a hegyi szakasz. Most azt mondom, én nem tudom elképzelni, hogy ezt a fájdalmat valaha is el fogom felejteni, most hogy írtam róla is beleremegett a méhem, erre az orvosom ingatta a fejét. Meglátjuk.)

“Nagyon sokat puhult a méhszáj múlt hét óta, egy ujjamat könnyedén át tudom fúrni, és akkor most átfúrok még egyet, ez lehet hogy fájni fog és vérzést is tapasztal majd” - mondta az orvos, de egyáltalán nem fájt és nem is véreztem. A dúla azt mondta, hogy ez nem feltétlenül rossz, nincs két egyforma terhesség, azért mert nem fájt és nem véreztem, még lehet, hogy sikerrel járt a tágítás (amitől a beindulást reméljük). Inkább legyek büszke arra, hogy a masszázs, a jóga, az étterem, a séta, a fürdő, az ananász na és persze a kislány és én összehoztuk egy hétvége alatt ezt az egy ujjnyi tágulást, hát elindult kifelé, örüljek neki.

Szóval újabb vizsgálaton voltunk, ezúttal a Péterfyben: a vizsgálattal kezdtük, utána feltettek egy ctg gépre, majd ultrahang is volt. Ez három különböző, de egyenként is icipici szobában zajlott, Rolandnak a folyosón kellett várnia, ahol viszont két ember nem fért el egymás mellett: tényleg kicsi a Péterfy!

A ctg most is rendben volt, amennyiben a gyerek kóla hatására bukfencezett, erre reagált a méhem, de spontán méhtevékenységet továbbra sem mutatok. Itt a ctg-szobában hárman ülnek egyszerre, az egyik nő, akivel a liftben is együtt jöttünk, hatalmasakat fújtatott, és hatalmas sinusgörbéi voltak, meg is dícsérték, hogy jó erős jóslói vannak. Irigykedve néztem rá.

Az ultrahangon pedig azt láttuk, hogy az áramlás továbbra is jó, magzatvíz még van egy kicsi, viszont a méhlepény elég meszes. Erre a két napra még megteszi, de nekem ez volt a döntő abban, hogy elfogadtam azt, hogy a gyereket ki kell szedni és kész.

Eredetileg vasárnap este mentem volna szülésbeindító masszázsra, de a dúlának közbejött egy váratlan szülés (teljesen paff voltam, úgy volt, hogy én mondhatom le az időpontot, ha beindul a szülésem, arról nem volt szó, hogy neki lehet szülése!), így hétfőn ötkor vágtunk neki újra. A kislány már rutinosan feküdt a keze alá, utána pedig egész este rugdosott és feszített, de pénteken erősebb “görcsöket” éreztem (igaz, akkor mozgással és fűszeres étellel is rásegítettem a vérbőségre), most éjszaka kétszer ki kellett mennem ugyan, de közel sem volt olyan vészes a fájdalom, mint a hétvégén - vagy hozzászoktam, vagy fáradtabb vagyok már annál, hogy ébren tudjon tartani.

Jelen állás szerint kedd este fél 8-ra megyek be a Róbertbe, ahol az orvosom felteszi a ballont, ami reményeink szerint segíti a tágulást és beindítja a fájásokat. Ezt az ügyeletes szülésznő ellenőrzi majd, és amikor eljött az idő, szól a választott szülésznőmnek, hogy jöhet be. Ha nem történik semmi, akkor szerda reggel fél hétkor burkot repesztenek, és ha ekkor sem történik semmi, akkor oxitocinnal segítenek rá a fájásokra. A szülésznőm azt is javasolta, hogy igyam meg a bábakoktélt, hátha mindez elkerülhető lesz, a ricinust mindenesetre megvettük hozzá.

Volt egy hetem rá, hogy fejben elfogadtjam a ballont, kicsit megnyugvás is, hogy nem kell tovább várni (a semmire), szerdán már tutira lesz gyereksírás. Az is jó, hogy én pakolhatom össze a kórházi táskát, hogy nem fog váratlanul érni a szülés indulása, hogy fel tudok rá készülni fejben. Valamiért az volt a legfőbb parám ezekben az utolsó hetekben, hogy éhesen és kialvatlanul kell nekivágnom a szülésnek, és azért nem fog sikerülni, mert eléhezem.

Egy történet ma mindenesetre véget ér, egy másik pedig elkezdődik. Erre a blogra még megírom majd a szülés történetét, aztán jöhet a babablog.

Gyerek bent, repülő fent még nem maradt, hahaha, nagyon vicces, nem? Nem. Pénteken elmentem a szülésbeindító masszázsra, amiről előzetesen azt hallottam, hogy nagyon jót fog tenni a testemnek és a lelkemnek egyaránt.  A lelki részét nem értettem elsőre, ugyanis nem volt világos, hogy a masszázshoz egy beszélgetés is tartozik, ahol magamról, az én születésemről, a terhességemről és a kislányról kell mesélnem. A masszőr, aki egyébként dúla is, azt próbálta átadni nekem, hogy próbáljak meg ajándékként tekinteni ezekre a napokra, és minél kevésbé befeszülni. Erre a masszázsra se varázsütésként tekintsek, hanem mint egy kellemes kikapcsolódásra, amire nem jöttem volna el, ha nincs a túlhordás. Menjünk moziba (megvolt), étterembe (megvolt), sétáljunk nagyokat (megvolt), menjünk ki a karácsonyi vásárba forraltborozni és persze, a házaséletet is bevethetjük, de csak akkor, ha vágyom rá, és tényleg szeretném, ne azért, mert a szülés beindulását várom tőle. Próbáljam magam arra hangolni, hogy jövő héten ilyenkor már itt lesz a kislány, és a ballont is próbáljam meg elfogadni, vegyem át lépésről lépésre, ez is egy csak eszköz a sok közül, ami segíti a mihamarabbi találkozásunkat.

Ezután kezdtünk bele a masszázsba, ami egyrészt tényleg nagyon jó volt, és másrészt nagyon meglepő volt, hogy a kislány 100%-ban részt vett benne (a másik két masszázst úgy általában leszarta, mint a tengerfürdőzést vagy a fesztiválokat). Mármint hogy van ez, hogy a deréktájon nem szabad masszírozni a terhesség alatt, meg a talpon sem bizonyos pontokat, én ezekre mindig úgy gondoltam, mint túlzott óvatoskodásokra, de tény, hogy a kislány nagyon aktívan reagált ezekre az érintésekre, amikor pedig a hasamat masszírozta át a nő, akkor meg szó szerint feküdt a keze alá. Olyan olajokat masszírozott belém (zsibbadt lapátkezembe is, áldja meg a jóisten érte), amik a terhesség alatt tilosak, mert vérbőséget okoznak, szegfűszeg, rozmaring, stb, szóval a végére egyrészt olyan illatom lett, mint egy karácsonyi sütinek, másrészt írtó melegem is volt, hiszen gyakorlatilag belső fűtésre kapcsoltam. Azt kérte, hogy ameddig csak lehet, próbáljak kitartani és nem zuhanyozni, de ha tényleg nagyon izzadok már, akkor persze nyugodtan fürödjek meg, ld a fenti a “nem szabad semmire sem rágörcsölni”-vonalat. 

A masszázs óta a kislány gyakorlatilag turbó fokozatra kapcsolt, míg a hét elején alig lehetett felébreszteni a ctg-vizsgálatok idejére, most nagyon mozgékony és reaktív, ami azt jelenti, hogy eljött az az időszak, amikor tényleg nagyon nehéz aludnom, mert egy percre sem áll meg, sztem összesen két órát volt nyugton péntek óta. Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy elmenjek a pénteki jógára, ahol szintén mindenféle beindító guggolásokat csináltunk, egyelőre hiába, de a vérbő olajok miatt nagyon-nagyon melegem volt, és az altesti vérbőség hatására az emésztésem is nagyon-nagyon aktív lett.

Úgyhogy elmentünk az indiai étterembe, ahol a felszolgáló figyelmeztetett is, hogy nagyon fűszeresek az ételek, amiket rendeltünk, én pedig próbáltam nem megölni a pillantásommal, és fejben ellazulni, és arra koncentrálni, hogy azért eszem ezeket az ételeket, mert szeretem őket, és jobban érzem magamat tőlük (ami így is van, isteni finom volt a kaja, de viszonylag sok fűszeres indiait ettem a terhességem alatt, szóval nem hatott sokkterápiaként, az biztos).

Ettem ananászt is, ültem forró kádfürdőben is, mindkettő tetszett a kislánynak, nagyokat lökdösődött, amikor a hasamat locsoltam a kádban. Voltunk sétálni a Népszigeten, láttunk agilityző kutyákat, ügető lovakat, kerítésen kimászó kecskét, fekete metálkakast, egykedvű libákat.

Szombaton a ctg-n a fájásmérő nem nullát, hanem 20-30-at mutatott, azt szokták mondani, hogy a jóslófájások a menstruációs görcsökre hasonlítanak, amiket ilyennek képzelek, összehasonlítási alapon szerencsére nincsen. A kislány szépen bukfencezett, amire a méhem is reagált, de spontán méhtevékenységem továbbra sincsen. Hétfőn megyünk a Péterfybe ultrahangra és “vizsgálatra”: azt tudjuk, hogy meg lehet vizsgálni úgy is, hogy annak szülés legyen a vége, ez most egy “olyan” vizsgálat lesz, és ha ez sem segít, akkor kedd este felteszik a Róbertben ballont, amit a kolléganőm részletesen és lelkendezve mesélt el, hogy neki minden idegenkedése ellenére mennyire szuper szülésélményt hozott.

Hány embertől hallottam azt, hogy jön a telihold, meg a szuperhold, meg a napkitörések, meg a havazás, aztán tessék: semmi. Pedig felmentünk a Normafára is (hepehupás utakon, ezt is ajánlják), hátha a szuperhold olyan dolog, amit a kislány szeretne megnézni saját szemeivel is, és szerda hajnalban is felébredtem a havazásra, mint minden évben az első havazáskor, de a gyermek nem reagált semmit.

Egy dolog miatt viszont örültem annak, hogy nem indult el a szülés: sikerült ugyanis megfáznom. És nem, nem a Normafán, hanem amikor kedden mentünk az orvoshoz, akkor a befagyott ablakú kocsiban is nagyon fáztam, meg amikor a parkolóból odasétáltunk, azt gondoltam ugyanis, hogy erre a kis távra nem veszek fel sálat. (A téli kabátomat nyilván nem tudom összecipzárazni, egy bazinagy sállal szoktam ezt ellensúlyozni, ennek a fel- és levételét akartam megspórolni a nagy eszemmel.) Kedd este már a jógán is tüsszögtem, meg folyt az orrom, éjszaka pedig két takaró alatt izzadtam tovább.

Így azt kifejezetten nem bántam, hogy nem a szerdai levertségemben indultak meg a fájások, gyakorlatilag egész nap aludtam, izzadtam meg forró teát ittam. Úgy döntöttem, hogy a kádfürdő tilalmának is vége, úgyhogy csináltam egy nagy habos fürdőt, hát valami isteni volt beleülni, én mondom, utoljára a tengerben volt ilyen jó. Estére határozottan jobban is lettem, hatalmas adag balzsamecettel (ezt is ajánlják) locsoltam meg a sült céklámat a vacsoránál.

Csütörtökön ctg-vel kezdtem a napot a Róbertben, mostmár rutinosan vettem az automatában egy üveg kólát (zérót, azért ne essünk már túlzásokba), amit a kislány kitörő örömmel üdvözölt, én nem értem, hogyan találta ki magának ezt a kólát, megint szétégette kora reggel a gyomromat. A ctg viszont ennek megfelelően jó lett, még egy 170-es fordulót is sikerült produkálnia, úgyhogy most a méhem is reagált a rúgásokra, de azon kívül semmilyen spontán méhtevékenységem nem volt. Kérdeztem, hogy nem kamu-e, hogy a kólával felpörgetett gyerek adatait csekkoljuk, de azt mondta a szülésznőm, hogy nem, mert ez jelzi, hogy minden jól működik, rendben és gyorsan átjut hozzá minden táplálék, van még helye és ereje mozogni. 

Úgyhogy felhívtam a masszőrt, pénteken megyek a szülésbeindító masszázsra, hátha a szombat reggeli ctg elmarad vagy benntartanak vagy valami.

Egyébként nyilván ilyenkor az ember mindent mindennel újra átszámol és összevet: az utolsó menstruációm tutin február 16, ez minden kalkulátor szerint november 22-i szülést jelent, igaz, ez egy hetet késő menstruáció volt, aminek február 9-én kellett volna jönnie, jól meg is vezetett, szóval ki tudja milyen peteérés tartozott hozzá. A fogamzás a február 16-i menstruáció szerint március 1 kell hogy legyen, hát én ezt tudom, hogy február 29-én hajnalban Oscar-díjat nyert a Saul fia, én pedig úgy kb két órákat aludtam, a közvetítés, a nyilatkozatok, az utánlövések, a sajtótájékoztató és a podcast között, de még egy Artisjus díjátadó és egy Filmhét záró is belefért a hetembe. Ettől még simán lehet, hogy ekkor estem teherbe, még egy biztos dátum van, március 10-én hőemelkedésem volt, és haza is kellett mennem a munkából, olyan levert voltam, és itt merült fel először bennem, hogy nem beteg és végkimerült, hanem terhes vagyok, ez ha fogamzás utáni 7. napnak számoljuk, az március 3-i fogamzást jelent, ami meg még későbbi szülést. Az első pozitív terhességi teszt pedig március 19-20-i hétvégén volt, még volt olyan, hogy vasárnapi boltzár, ezért a vasárnap is nyitva tartó Auchan patikájában vettem a digitális tesztet, ami végre egyértelműen pozitív volt. Nem olyan egyszerű ez a szülésdi, ahogyan mi azt elképzeljük!

Furcsa belegondolni, hogyan számolgattam a napokat, hogy végre csinálhassak egy terhességi tesztet, hogy mehessek végre az első ultrahangra, hogy teljen le a 12. hét, és lehessen már világgá kürtölni. Aztán eltelik 40 hét, eljön a szülés feltételezett napja, és nincs semmi. Hiába a pénteki összehúzódások, a hétvégi jóslófájások, ebből nem lesz gyerek, se ma, de még valszeg a héten sem.

Na de kezdjük az elején: 8:20-ra mentünk vizsgálatra a G1-be, vérnyomásom 127-es csúcsot állított be, vizelet negatív, kezdjünk akkor egy ctg-vel, amíg megjön az orvosom. Befektettek egy szobába, ahol nagyságrendileg egy órát feküdtem: először a gép nem akart nyomtatni az istennek sem, majd hiába nyomtatott, a kislány nem akart felébredni a folyamatosan tolt szőlőcukor ellenére sem, sőt, időről időre a jelet is eldobta a gép, és a 120-130-as értékek helyett 50-60-at kezdett mutatni, aminek nem örültem annyira. (Roland mondta: szólj a nővérhívóval! Mondtam ez nem nővérhívó, ezt kell megnyomnom, ha mozogna a gyerek.)

Végül egy kis kóla és egy kis bounty meghozta a gyerek bukfencezési kedvét, és úgy háromnegyedóra múltán szépeket mozgott, a fájásmérőm viszont teljesen egyenes maradt, úgyhogy végre kiszabadulhattam a kötésből, és jöhetett a méhszájvizsgálat, ami különösen kellemetlen volt annak fényében, hogy egyik irányból a kólával felpörgetett gyerek feszített, a másik irányból iszonyatosan csikart a hasam a reggelire tolt szénsavas italtól, és akkor még az orvos is matatott. A méhszáj puha (thx málnalevél-tea), de teljesen zárt, egy ujjnyira ha nyitva van, de inkább az sincs.

Úgyhogy rátértünk az ultrahangra: a gyerek feje már olyannyira be van illeszkedve a zárt méhszájamra, hogy alig sikerült befogni, de az agyi áramlása és a köldökzsinórja is rendben van, még csak másodlagos öregedésű a méhlepény, és bármennyire is szűkösen van már szegénykém, még mindig van bőven magzatvize. Azt én is tapasztaltam mostanában, hogy a hasam olyan, mintha valaki pihegne benne, ami nem lehetséges, hiszen a kislány nem “lélegzik”, de mondta az orvos, hogy de, járatja a rekeszizmait, mintha csak már kint lenne. Csak éppen még bent van, ugye.

Úgyhogy most akkor az a terv, hogy: csütörtökön és szombaton ctg a Róbertben a szülésznőmmel, hétfőn ctg vizsgálat az orvosommal a Péterfyben, és ha még ekkor sincs semmi, akkor kedd este felteszik a ballont, és szerdára meglesz a gyerek. Hát a ballonozástól nem lett túl jó kedvem, most így a programcsászár is szimpatikusabbnak hangzik, mint egy ballonozott, oxitocinos szülésindítás. Még a masszázst javasolták, hogy ütemezzem be a hétvégére (a hétvégére! a hétvégén én a kórházból akartam hazajönni, nem masszázsra menni, baszki), a fűszeres ételeket, és az ananászt. A bábakoktél viszont tilos, hiszen full zárva vagyok, azzal csak egy nagy hasmenést tudok magamnak csinálni, ami semmire sem jó: ezt onnan tudom, hogy a vizsgálat után is rögtön rohannom kellett a vécére a kóla miatt, és valóban nem használt semmit.

Ez a mondat annyit jelent, ami ide le van írva: megvolt a harmadik ctg, pechemre a szülésznőm és az orvosom is pont szülesztett a Péterfyben, én meg ott ültem a Róbertben egy nagyon kedves, ám mégiscsak idegen nővel, amikor a sinus görbék megjelentek a gépen, én meg kérdeztem, hogy ezek mik?

- Méhösszehúzódások. Mégis mire számított négy nappal a terminusa előtt?

Ezen annyire bepánikoltam, hogy a pulzusom is láthatóan felment, én ugyanis az egészből semmit nem éreztem, sőt, november 11-én még úgy voltam vele, hogy bőven van még 10 napom elkezdeni ezt a szülésesdit.

Az, hogy vannak méhösszehúzódásaim, az jelentheti ezt is, meg azt is, hogy már most hétvégén meglesz a baba. Az tény, hogy egész pénteken nagyon furán éreztem magam, mint amikor az ember érzi, hogy beteg lesz, de még csak bújkál benne valami, Roland is riadtan meredt rám egyszer-egyszer az Aldiban, hogy minden oké? “Hullasápadt vagy és vonszolod magad.” A méhem fáj, el is kezdtem inni a málnalevél teát, ami egyáltalán nem olyan borzasztó, pláne napi egy csészével, én esténként iszom, elalvás előtt. A gyerek négy kilójának minden grammját érzem, amikor felállok vagy csak simán pózt váltok fekvő helyzetben, egy jóga, egy Pólus Centeres kör, egy ebéd és egy kávézás után a Roland anyukájának négy emeletét egyszerűen fizikailag nem tudtam bevállalni, úgy aludtam el a kanapén, mint egy kisbaba. (Roland teljesen rá van pörögve a magzatvízre, az IKEÁ-ban akart is venni gumilepedőt, hogy terítsük alám, mert másfél liter folyadék folyik el ilyenkor. Nem kaptunk, de mindenhova terítek magam alá egy plédet, nem fekszem közvetlenül a vadiúj kanapé huzatára.)

November 15-én kedden töltöm be a 40. hetet, az orvosomat pénteken nem tudtam elérni, szombaton írt egy smst, hogy kedden menjek be a rendelésére, akkor lesz ultrahang, áramlásvizsgálat és ctg is, hogy mit csináljunk a továbbiakban. Ekkor még aszittem, hogy akkor keddig simán kihúzom, úgyhogy hétfőre be is jelentkeztem manikűr-pedikűrre, hogy a szülőszobába a lehető legjobb formámban tudjak bevonulni.

Aztán vasárnap hajnalban derékba kisugárzó görcsös fájdalomra (mostani értelmezésemben jóslófájásra) ébredtem, a kislány is dúlt-fúlt utána, hogy ez meg mégis mi az isten akart lenni? Nem győztem simogatni, hogy nem történt semmi baj, de az a helyzet, hogy úgy néz ki, hamarosan találkozunk, és ez mindkettőnknek kemény menet lesz.

Annyi mindent akartam még írni: hogy voltam az anyakönyvi hivatalban, az adókártyámért, hogy voltunk az IKEÁ-ban, hogy megérkeztek a bababútorok, hogy voltam babanézőben ikreknél meg vasgyúró babánál is, hogy nászajándékba kaptam egy arcmasszázst, ahol átmasszírozták a zsibbadt kezeimet is, úgyhogy vettem egy teljes testes kismamamasszázst is, de sajnos az nem volt már annyira jó.

A kislánnyal korábban abban maradtam, hogy szerdán Arrival, csütörtökön Nocturnal Animals, ezt a két filmet szeretném még megnézni moziban, utána már jöhet bármikor, szóval a pénteki mocorgással végülis tartotta magát az egyezségünkhöz. Ettől még simán lehet, hogy jövő héten még itt fogok jajgatni, hogy rendszereződjenek már a fájásaim, de bízom benne, hogy vannak előnyei is annak, hogy mégiscsak negyedrészt német a kislány, tudni fogja a dolgát.

T-8 nap, úgyhogy az is lehet, hogy már ennek a bejegyzésnek sem érek a végére anélkül, hogy megszülnék. De a gyereknek egyelőre se híre, se hamva, és nem is utal rá semmilyen jel, hogy ki szeretne jönni.

Éppen ellenkezőleg. MIvel a múltkori CTG-n olyan mélyen aludt, hogy alig lehetett felébreszteni, most biztosra mentem: ittam reggel kávét, narancslevet, ettem müzlit kókusztejjel, benyomtam egy banánt, és odaúton még egy csomag jó reggelt kekszet is elropogtattam. Most szabad volt a CTG-szoba, itt egy digitális kijelzős gép van, és igaziból annyi a különbség, hogy a szülőszobába csak cipővédővel lehet bemenni, ide meg sima cipővel is be lehet jönni. 120 és 160 közötti érték a normális, gyermekem alvás közben a tankönyvi 120-at produkálja, de amint rátették a hasamra a tappancsokat, teljes erejéből püfölni kezdte őket, hogy ez meg mégis mi, és hogy gondoltuk, ekkor 157 és 160 között volt a szíve, az én fájásmérőm pedig 2,5-ig is kimozdult, azt mondta a szülésznő egy összehúzódás úgy 8-9-es erősségű, úgy készüljek. Nem is kellett végigvárni a fél órát, némi dúlás-fúlás után talált egy helyet, ahol nyugalmat talált, úgyhogy megvolt minden szükséges adat. A következő héten már lesz méhszájvizsgálat is, hogy megnézzük, hogy állunk, mert aztán bizony eljön a november 15, és vele a túlhordás, ami új találkozást az orvossal, természetes praktikákat és napi CTG-vizsgálatot jelent. (Az a kismama a szülésfelkészítőről, akivel egy napra voltam kiírva ugyanahhoz az orvoshoz és szülésznőhöz, a hétvégén a szakadó esőben megszült. Úgyhogy mostmár ez az akadály is elhárult az utamból.)

Én a gyerekkel abban maradtam, hogy mostmár jöhet bármikor, ha készen áll, de maradhat is, ameddig kedve tartja, rábízom, sajnos már most kezdem ezt a liberális nevelést. Most például teljesen nyugodt, úgyhogy én magam is kényelmesen érzem magam, aztán este beindul a buli, fel-alá hullámzik a hasam, a múltkor konkrétan aszittem, hogy jé, sérvem van, de nem, csak ő dugta ki a könyökét a hasamon keresztül. Már két éjszaka is volt olyan, hogy a hasfalam kőkemény volt, ennek megfelelően fájt is, de nem görcsszerűen, hullámokban, hanem folyamatosan, ha felkeltem, ültem, vagy séltáltam, akkor javult, reggelre meg nyom nélkül elmúlt. És ez nem panaszkodás akar lenni, mert nem úgy fáj, hogy szenvedek tőle, inkább csak figyelem magamat, hogy miként változom attól, hogy egy négykilós gyerek nyomja éppen valamimet, hol a kezem zsibbad, hol a savam jön fel (most gavisconnal próbálkozom), és ez valahol legalább annyira varázslatos, mint kényelmetlen. (És végszóra bele is kezdett a bokszolásba, kezdődik az esti műszak.)

Egyébként letakarítottam a bölcsőt, vettünk a matrachoz vizálló lepedőt, feltettem a rácsvédőt egyszer, szerintem nem jól, most feltettem egy másik technikával, de még így sem tetszik, nem értem, mi lehet egy rácsvédőn ennyire bonyolult, de akkor sem jó ez, ahogy most van. Kimostam a textilpelenkákat, holnap nekikezdek a ruháinak is, hogy mire megérkezik az interneten rendelt szekrénykéje, addigra finom illlatos ruhákat tudjak beletenni. Az van, hogy a rózsaszín babaruhák válogatásánál kevés aranyosabb dolog létezik! 

Merthogy összeházasodtunk, megvan az anyakönyvi kivonat, amit viszünk a kórházba, és így nem az én nevemet kapja majd, hanem az apjáét. Én az orromat adom neki sajnos.

Az esküvő nagyon jó és eufórikus élmény volt, de ez egy terhesblog, úgyhogy csak annyit írok róla, ami őt érinti: nagyon jól viselkedett végig, csak amikor már a sokadik monológba kezdett az anyakönyvvezető, Hemingway-soraival búcsúzva, akkor kezdett el teljes erőből kalimpálni, hogy na elég a dumából. Egész nap szokatlanul aktív volt, de azt gondolom, hogy az én izgatottságomat tükrözte, érezte, hogy ez egy nagy nap, gyakorlatilag végig fent volt, ami nem kis szó, mert fél ötkor kerültünk ágyba.

Közben megjött a kenettenyésztésem eredménye, és a streptococcus, ami a természetes szülést annyiban fenyegette volna, hogy végig antibiotikumot kellett volna kapnom, végül negatív lett, de egy másik érték viszont pozitív, amire kaptam gyógyszert a dokimtól. Három, azaz három gyógyszertárban voltam, mire tudtam venni, az egyikben helyettesítőt akartak adni, és amikor mondtam, hogy hát most így nem variálnék a hatóanyagokkal, gondolom nem véletlenül írta ezt az orvos, akkor a szakképzett patikus visszakérdezett, hogy “miért?”. Majd amikor a hasamra mutattam, azt mondta, hogy elnézést, nem vettem észre, hogy terhes. Mindegy, kiváltottam végül, és három éjszaka alatt el is használtam, úgyhogy ez a rész ez pipa, megoldva.

De utána lementem a hőn szeretett háziorvosomhoz, hogy írjon ki táppénzre. Szerencsére szabadságon volt, így a helyetteséhez kellett mennem, aki rögtön bepróbálkozott azzal, hogy nem fogad soron kívül, nézzem meg, milyen sok a beteg, mondtam hogy hát izé, ezért kell soron kívül fogadni a terheseket, hogy ne várjanak együtt a betegekkel, ha már nem tartanak fenn nekünk külön egészséges rendelést, mert akkor ugye nyilván akkor jönnék. Átlapozta a kiskönyvet, majd mondta, hogy jó akkor felvesz táppénzre, és két hét múlva jöjjek a papírért. Mondtam, hogy hát nekem nem biztos, hogy van még két hetem, majd ő is kérdezte, hogy “miért?”. Na most az egy dolog, hogy ott van a kezében a kiskönyv (fejjel lefelé, ez valami háziorvos betegség?), benne a dátummal, de a szülész papírján is ott volt a dátum, mindegy, aztán szabadkozott, hogy “elnézést, nem vettem észre, hogy ennyire előrehaladott.” A táppénzt le kell állítani, amikor megindul a szülés, mert a CSED-et a szülés napjától kértem, ezt telefonon is meg lehet tenni, és bárki lejöhet majd a papírért, amit a munkáltatómnak kell adni, nem kell megvárni a gyermekágy végét vele. Így most november elején megkapom az utolsó teljes fizetésemet, aztán a táppénzt és a CSED-et egyben folyósítja majd nekem a munkahelyem, mert ők lesznek a kifizetők a továbbiakban is.

A gyerek mintha kicsit leszállt volna, de csak abból gondolom, hogy rendes melltartót nagyon rég nem tudtam viselni, mert a merevítő mindig beleállt a hasamba, és egyszerűen nem kaptam benne levegőt, úgyhogy vettem egy szoptatós melltartót, ami szintén nem volt túl kényelmes, és a régi sportmelltartóim is csak annyiban váltak be, hogy legalább nem ékelődtek a hasamba, szűknek nyilván nagyon szűkek voltak. Most a Cure-koncertre gondoltam kivételesen melltartót veszek, ezt a három órát csak kibírom, és láss csodát, már nem állt bele a hasamba a merevítő, és akkor néztem meg, hogy jé, mintha tényleg lejjebb lenne, mint eddig volt.

Egyik éjjel volt is valami: nem tudom, hogy jóslófájás-e, nagyon kemény volt a hasam, a gyerek nagyon mozgott, de annyira, hogy felébredtem a fájdalomra, amit egy ideig figyeltem, hogy ez most vajon az-e, aztán inkább visszaaludtam, szóval gondolom nem az volt. A szülésznő azt mondta, hogy egy erősebb mozgásra adott erősebb méhkeményedés lehetett, mindenesetre a kispapa kicsit bepánikolt tőle, hogy úristen, mostmár tényleg bármelyik pillanatban megérkezhet a gyerek, és még nincs felfúrva a bicikli a falra! Remélem nem fogják emiatt elvenni tőlünk a gyereket.

Megvolt az aneszes felvételem is, ami egy vérnyomásmérésből és egy EKG-ból áll, meg sok-sok papír prezentálásából. Megkaptam a szerződést is, amit akkor majd a szülésre kell visszahozni aláírva, ezt a szülős táskából nem szabad kifelejteni. Az aneszes felvétel 18 ezer forint volt, és vettem egy CTG-bérletet is 23 ezer forintért, egyébként 5 ezer forint lenne darabja a vizsgálatnak. A kasszánál csodálkozva láttam, hogy csak hétfőtől péntekig üzemelnek, a kicsit barátságtalan lány azt mondta, hogy hétvégén csak készpénzzel lehet fizetni, amikor mondtam neki, hogy mi azzal nem tudunk és nem is fogunk, akkor a vállát vonogatta, úgyhogy ezt majd egy alkalmasabb időpontban kiderítem, belőle annyit lehetett kihúzni, hogy ő számla ellenében tud elfogadni OTP Egészségpénztári kártyát, pénteken este 7-ig és hétfő reggel 9-től, a kettő között készpénzzel lehet fizetni is kész, szóval az a lényeg, hogy ha hétvégére esne az eltávunk, akkor a számlát már előtte be kell szereznünk, vagy több részletben fizetünk?

A CTG-szoba pont foglalt volt, így egy szülőszobába ültünk be, ahol a szülésznőm első szülését vezette a Róbertban, pont véletlenül kádban, úgyhogy a szülésznőm és a kád is fel van már avatva. A kislányt az előző esti Cure-koncert nagyon kifárasztotta, ott végig bukfencezett (egyszer ki is mentem “pihenni”), most meg az istennek nem akart felébredni, csak nagy noszogatásra volt hajlandó forogni egyet-kettőt, ezt úgy tűnik, apukájától örökölte, ő is ilyen nehezen keleszthető. A szívhang is jó volt, meg a fájásmérés is, jövő hét pénteken folytatjuk.

Vagy ha elfolyik a magzatvíz vagy már stabil ötperces fájások vannak.

Sűrű hét van mögöttem, és a neheze még hátravan: szombaton lesz ugyanis az esküvőnk. Mindenképpen úgy akartam nekivágni a nagy napnak, hogy tudom, a kislánnyal minden rendben van, így előtte lévő péntekre volt időpontunk az orvoshoz. A szülőszobáig ez volt az utolsó találkozásunk a szülészorvossal, úgyhogy vittem a 36. heti labor eredményeit is.

Erre a vér- és vizeletvizsgálatra kivételesen vittem magammal reggeli első vizeletet, így végre, terhességem alatt most először, sikerült a vizeletvizsgálat, és minden teljesen rendben van. Már ami a vizeletet illeti, a véremnek nagyjából az összes adata be volt csillagozva, én meg természetesen mindegyiket szépen meggugliztam, és mindegyikre azt találtam, hogy normálérték ettől eddig, terhességben meg eddig, és így már minden adatom rendben volt, úgyhogy nem teljesen értem, hogy ha tudják, hogy ez egy 36. heti labor, akkor minek csillagoznak meg rajta mindent? (A google előtt mit csináltak a nők? Türelemmel kivárták, hogy egy orvos napokkal később elmagyarázza?) A tsh-m 2,2 , ami normálértéknek is tök jó lenne, hát még terhesen, és a tpo-m is lement 50-re, aminek ugyan 9 a felsőértéke, de a 80-65-50 tendenciát tekintve igencsak biztató, hogy a szelénszedés hatással van a számaimra is. A vénám teljesen szétment a vizsgálattól, óriási lila folt lett a jobb kezemen, ráadásul úgy, hogy a vércsoport, ellenanyag és véralvadás lemaradt (a leletről biztosan), ami az aneszteziológiai felvételemen viszont nagyon fog kelleni. Úgyhogy akkor most még egyszer vért kellett venni ugyanabból  a karomból, szerencsére most épségben megúsztam, vagy egy félórát szorítottam utána a karomat, nehogy még egy lila folt maradjon rajta.

Az orvosnál megint láttuk a gyereket, aki akkor a 36. hétre befordult és szépen be is illeszkedett, a feje továbbra is nagy, a hasa oké, a lába brutálisan hosszú, és nemcsak 3300 gramm, de az orvos még mondta is, hogy “hú kis hörcsögpofa, van már rajta háj rendesen”. (Mondjuk igazán mondhatott volna hörcsög helyett puttót.) Magzatvíz még van bőven, az áramlás rendben van, a lepény is több mint okés, az orvos azt mondta, hogy kicsit lehetne még jobban elmeszesedve, így ugyanis az a helyzet, hogy a kislány még 800 grammot hízhat odabent. De mivel ezzel fogja elérni anyukája születési súlyát, nem mondom, hogy meg vagyok lepve, én sem vagyok kicsi, ráadásul én már gyereknek is hatalmas voltam, az apja normális méretekkel született, csak felnőtt korára lett kétméter. És most úgy néz ki, hogy lesz egy dagi babánk. Nem baj, az ismeretségi körben mostanában csupa 4 kiló feletti óriásbébi született, ezek a gyerekek már egy másik évezredre készülnek, mint mi. A méhszájam zárva van, és hát a gyermek sem szállt még le, úgyhogy elvileg még hetekre vagyunk a szüléstől. 

És akkor az orvos megírta a papírt is, hogy kéri, hogy vegyenek táppénzre, ezzel kell elmennem a borzalmas háziorvosomhoz, aki akkor majd hivatalosan is kiír, és azt kell leadnom a munkahelyemen november 2-től. A CSED-igénylő papírt is leadtam már ott, már csak gyerek születési dátuma és TAJ-száma hiányzik róla, és máris csengetik majd nekem a pénzt! (Az endokrinológusnak is írt egy leletet, hogy szépen fejlődik a gyerek: a combja most 77 mm, ennél rövidebb lábbal születnek gyerekek, és ő ugye még nőni fog. Az én lányom!)

A kórházi aneszteziológiai felvételem egyszerre lesz az első ctg-vel jövő hét pénteken, ezt már a szülésznő intézte nekem. Neki is ez lesz az első szülése a Róbertben, úgyhogy végigcsinálja velem az egészet, hogy a kismamáinak el tudja mondani, hogy pontosan mi is történik ilyenkor. Vele is volt a szülésfelkészítő négy csoportos előadása után egy személyes konzultáció, ahol megbeszéltünk egy csomó mindent (gátmasszázs!), és nagyon megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy ő sem híve a homeopátiának, csak mivel sokan kérik, ki kellett tanulnia ezt is, és ha igényelném, akkor tudna azzal is “fájdalomcsillapítani”.

A védőnővel is utoljára találkoztam a szülés előtt: most jött házhoz, úgyhogy kikértem a tanácsát, hogy hova tegyük a kiságyat, pelenkázót. Eredileg azt terveztük, hogy mellettem lesz a bölcsö, de én ugye az ablak és a fűtőtest mellett alszom, úgyhogy most akkor helyet cserélünk az ágyban, hogy én legyek a szoba belseje felé, ahol akkor a babasarkot berendezzük. Kérdeztem, hogy de nem lesz gond, hogy így messze lesz a bölcső meg a pelenkázó, mire azt mondta, hogy hát a pelenkázó az úgy kb az első hetekben fog kelleni, amíg én ügyetlen vagyok, aztán ott pelenkázok majd, ahol éppen eszembe jut, ágyon, földön, levegőben, szóval nem szükségszerű, hogy minden miliméterre pontosan egymás mellett legyen. Mondjuk a bölcső jelenleg a nappali közepén ring egy bezacskózott matraccal, az ágyunk mellett pedig a félig lecserélt bandázsú babakocsi áll, az étkezőasztalon meg az autósülés, amiről nem sikerült rájönnünk, hogyan lehet leszedni a hordozót, de szerencsére még mindenre van temérdek időnk.

Ezt a dm küldte, és egész meghatódtam, de aztán szentségelni kezdtem, mert pont most vásároltam be mamaglückből, erre most küldik hozzá a kupont. Sebaj, a pelenkakuponnak nagyobb hasznát fogom venni.