T-8 nap, úgyhogy az is lehet, hogy már ennek a bejegyzésnek sem érek a végére anélkül, hogy megszülnék. De a gyereknek egyelőre se híre, se hamva, és nem is utal rá semmilyen jel, hogy ki szeretne jönni.
Éppen ellenkezőleg. MIvel a múltkori CTG-n olyan mélyen aludt, hogy alig lehetett felébreszteni, most biztosra mentem: ittam reggel kávét, narancslevet, ettem müzlit kókusztejjel, benyomtam egy banánt, és odaúton még egy csomag jó reggelt kekszet is elropogtattam. Most szabad volt a CTG-szoba, itt egy digitális kijelzős gép van, és igaziból annyi a különbség, hogy a szülőszobába csak cipővédővel lehet bemenni, ide meg sima cipővel is be lehet jönni. 120 és 160 közötti érték a normális, gyermekem alvás közben a tankönyvi 120-at produkálja, de amint rátették a hasamra a tappancsokat, teljes erejéből püfölni kezdte őket, hogy ez meg mégis mi, és hogy gondoltuk, ekkor 157 és 160 között volt a szíve, az én fájásmérőm pedig 2,5-ig is kimozdult, azt mondta a szülésznő egy összehúzódás úgy 8-9-es erősségű, úgy készüljek. Nem is kellett végigvárni a fél órát, némi dúlás-fúlás után talált egy helyet, ahol nyugalmat talált, úgyhogy megvolt minden szükséges adat. A következő héten már lesz méhszájvizsgálat is, hogy megnézzük, hogy állunk, mert aztán bizony eljön a november 15, és vele a túlhordás, ami új találkozást az orvossal, természetes praktikákat és napi CTG-vizsgálatot jelent. (Az a kismama a szülésfelkészítőről, akivel egy napra voltam kiírva ugyanahhoz az orvoshoz és szülésznőhöz, a hétvégén a szakadó esőben megszült. Úgyhogy mostmár ez az akadály is elhárult az utamból.)
Én a gyerekkel abban maradtam, hogy mostmár jöhet bármikor, ha készen áll, de maradhat is, ameddig kedve tartja, rábízom, sajnos már most kezdem ezt a liberális nevelést. Most például teljesen nyugodt, úgyhogy én magam is kényelmesen érzem magam, aztán este beindul a buli, fel-alá hullámzik a hasam, a múltkor konkrétan aszittem, hogy jé, sérvem van, de nem, csak ő dugta ki a könyökét a hasamon keresztül. Már két éjszaka is volt olyan, hogy a hasfalam kőkemény volt, ennek megfelelően fájt is, de nem görcsszerűen, hullámokban, hanem folyamatosan, ha felkeltem, ültem, vagy séltáltam, akkor javult, reggelre meg nyom nélkül elmúlt. És ez nem panaszkodás akar lenni, mert nem úgy fáj, hogy szenvedek tőle, inkább csak figyelem magamat, hogy miként változom attól, hogy egy négykilós gyerek nyomja éppen valamimet, hol a kezem zsibbad, hol a savam jön fel (most gavisconnal próbálkozom), és ez valahol legalább annyira varázslatos, mint kényelmetlen. (És végszóra bele is kezdett a bokszolásba, kezdődik az esti műszak.)
Egyébként letakarítottam a bölcsőt, vettünk a matrachoz vizálló lepedőt, feltettem a rácsvédőt egyszer, szerintem nem jól, most feltettem egy másik technikával, de még így sem tetszik, nem értem, mi lehet egy rácsvédőn ennyire bonyolult, de akkor sem jó ez, ahogy most van. Kimostam a textilpelenkákat, holnap nekikezdek a ruháinak is, hogy mire megérkezik az interneten rendelt szekrénykéje, addigra finom illlatos ruhákat tudjak beletenni. Az van, hogy a rózsaszín babaruhák válogatásánál kevés aranyosabb dolog létezik!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.